Captain Blood teszt

És hogy miért? Talán azért, mert a mostanság elvárt egyre nagyobb, hosszabb és vágatlanabb felfogással szemben ez egy jóval visszafogottabb, klasszikusabb élmény, ami ugyan komplexitásban nem tudja felvenni a versenyt a konkurenciával szemben, de láthatóan nem is ez volt vele a jogokat birtokló kiadó és a fejlesztők célja. Ők egyszerűen csak meg akarták menteni az évek óta elveszettnek hitt kapitány történetét, ami az eredeti, 2010-es megjelenésekor (akkor még Age of Pirates: Captain Blood néven) biztosan nem váltotta volna meg a világot, viszont most, a száz órásra felhizlalt és mikrotranzakciókkal, valamint fizetős kiegészítőkkel teletömött lifeservice monstrumok korában igazi felüdülésnek hat. Pedig minden maradt a régiben, nincs benne semmi eredeti, illetve kimagasló, ugyanakkor az élvezetes akció, a nevetségesen túltolt brutalitás, a kedvelhető szereplők és a remek hangulat a kevesebb néha több elvén már bőven elég ahhoz, hogy kiemelkedjen a mások által hanyagul felállított AAAA nívói közül.

Ez a fajta Xbox 360 érára jellemző egyszerűbb sárm pedig csak úgy árad a játékból, kezdve a történettel, ami egy szimpla mentőexpedíción alapul. Egészen pontosan egy kormányzó tanácsosa kér meg minket, hogy egy kalózigazolvány, némi arany és pár hordónyi rumért cserébe mentsük meg az igencsak dekoratív lányát, akit egy ellenséges kalózbanda vitt magával egy korábbi csörte alkalmával. Több se kell nekünk, megisszuk a pertut és máris útnak indulunk a legénységünkkel együtt, hogy karddal, muskétával és hajóágyúkkal felvértezve vágjunk rendet a már szebb napokat is megélt Karib-térségben.

Hack-and-slashhez méltóan tehát a fő feladatunk az lesz, hogy a pályákon felénk áramló temérdek ellenfelet kardélre, illetve ágyúvégre hányjuk. A harcrendszer elsőre ugyan kissé fapadosnak érződik, de ez csak a látszat, mivel a hullákból és kincsesládákból szerezhető arannyal szépen-lassan bővíthetjük majd a repertoárunkat. A közeli boltban újabb kombinációk, bónuszokat biztosító kivégzőmozdulatok és statisztikai erősítések várnak minket, amiket idővel érdemes is beszerezni, mert ha nem fejlődünk, akkor könnyedén megüthetjük a bokánkat. A folyamatos túlerőnek köszönhetően ugyanis amint belépünk egy újabb pályára, ellenfelek garmadája ront a nyakunkba, akik bár nem túl okosak, cserébe viszont kitartóak.

Szerencsére az ilyesfajta izzasztóbb szituációkban sosem leszünk teljesen egyedül, ugyanis a legénységünkből többen is velünk tartanak majd a küldetések során, akik ugyanolyan elánnal vetik bele magukat a csatákba, mint mi magunk. Ettől függetlenül teljesen nem bízhatjuk rájuk a piszkos munkát, mivel egyrészt ők sem túl eszesek, másrészt a szívósabb ellenfélfajták, illetve főellenfelek különlegesebb bánásmódot igényelnek, amit mi sokkal könnyebben tudunk abszolválni társainknál. Ilyenkor jön kapóra, ha időben elsajátítjuk a védekezés és vetődés mikéntjét, a felvehető fegyverek és egyéb tárgyak használatát, valamint az időközben megszerzett Rage módot, amik higgyétek el, rengetegszer fogják megmenteni az életünket, különösen magasabb nehézségi szinteken. Ha pedig mindent jól csináltunk, akkor a legyengített ellenségek felett megjelenik egy halálfej ikon, ami azt jelzi, hogy egyetlen mozdulattal kivégezhetjük őket.

Ezek a koreográfiák egyébként nemcsak látványosak, de brutálisak is, hiszen miközben literszámra ömlik a vér, gyakran még a különféle testrészek sem maradnak a helyükön. Ennek köszönhetően a csaták végeztével rendszerint szanaszét kaszabolt hullák tengerében keresgéljük majd a továbbjutást jelentő, gyakran QTE szegmensekkel gazdagon tarkított szkripteket. Utóbbiakat egyébként annyira azért nem lesz nehéz megtalálni, mivel a pályák eléggé lineárisak és pár kincsesládát leszámítva semmi felfedeznivaló nincs rajtuk. Hiába tehát a szórakoztató harcrendszer, a monotonitás idővel elkerülhetetlenül felüti a fejét, amit a készítők hajócsatákkal próbáltak meg késleltetni, amik bár mutatósak, valójában ugyanazt csináljuk, mint bármikor máskor, csak két kardvágás között be kell ülnünk egy-egy ágyú mögé is. Emiatt aztán egyáltalán nem bántam, hogy a Captain Blood pár óra alatt kivégezhető, mert ezáltal kevésbé éreztem magamon a kalózélet árnyoldalait.

Mondjuk a mindenhová beakadó és folyton-folyvást megkergülő kamerához így is többször volt szerencsétlenségem, akárcsak a borzalmas hangkeveréshez, aminek hála az átvezetők alatt gyakran alig hallani, hogy éppen miről is folyik a diskurzus. Ez utóbbi miatt jó egyébként, hogy kapott a játék magyar feliratot, mert így könnyebb követni az eseményeket, amik persze fájdalmasan klisések, de legalább humorosak és árad belőlük a nagybetűs KALÓZHANGULAT. És azt hiszem, végül is ez az, ami igazán számít, merthogy a Captain Blood hiába egy rég letűnt kor szökevénye, telis-tele idejétmúlt, primitív megoldásokkal és kopottas grafikával, a kalózistenekre mondom, én egész egyszerűen imádtam az elejétől a végéig. Talán pont azért, mert nem akar több lenni, mint ami, egy rumtól tocsogó, vérgőzös kalózkaland, ami annak idején biztosan elsiklott volna mellettünk, de ma, amikor áhítattal révedünk vissza a régi szép időkbe, valóságos csemegének érződik a tucatcímek tengerében.

A Captain Blood május 6-án jelent meg PlayStationre, Xboxra, Nintendora és PC-re. Mi utóbbin kalózkodtunk.